2024. január 2-án a Weelaunee Szolidaritási Kollektíva - egy amerikai székhelyű erdővédőkből és forradalmárokból álló ad hoc csoport - tagjai a zapatista felkelés 30. évfordulóját ünneplő encuentrón bemutattak egy színdarabot a Cop City megállítása mozgalom történetéről. A darab a Weelaunee-erdő közelmúltbeli történetét és az általa megtestesített életszemlélet védelméért folytatott küzdelmet meséli el a rendőrség és a börtönök militarizált világával szemben, amelyet a Cop City képvisel. A darab kreatív, játékos és amatőr volt: mindazok a kedves tulajdonságok, amelyek a zapatisták által a találkozó során bemutatott kulturális produkciókat jellemzik, amelyeken a történelem elbeszélésében való kollektív részvételt végcélként értékelik.
Az alábbi beszámolóban a Weelaunee Szolidaritás Kollektíva résztvevői leírják a találkozón szerzett tapasztalataikat, és gondolataikat arról, hogy mit taníthat a zapatista projekt a világ más részein élő, feltörekvő forradalmároknak. Megosztjuk a színdarab felvételét is, amelyet a ma egy éve meggyilkolt Tortuguita emlékére adtak elő a találkozón.
1994-ben a zapatisták az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Megállapodás bevezetésére válaszul kirobbant felkeléssel rácáfoltak arra az állításra, hogy az emberiség elérte “a történelem végét”. A neoliberális piacgazdaság hívei idő előtt győzelmet hirdettek a munkásmozgalom utolsó maradványai felett, remélve, hogy a méltóságteljes közös élet álmát (amelyet a zapatisták Lekil Kuxlejal néven emlegetnek) a történelem szemétdombjára küldhetik. A zapatista felkelés és az általa biztosított több évtizedes autonómia az élő bizonyíték arra, hogy a történelem még nem ért véget - hogy a jelen, akárcsak a múlt és a jövő, továbbra is a küzdelem és a harc színtere marad.
2023-ban, dacolva egy olyan társadalommal, amely arra törekszik, hogy elpusztítsa magát az életet - egy olyan társadalommal, amely a kapitalizmus által okozott válságokra a rendőrségbe, a határokba, az ültetvényekbe, a börtönökbe, a kitermelésbe és a militarizált ellenőrzésbe történő beruházások megduplázásával válaszol -, harcosok egy csoportja az úgynevezett Amerikai Egyesült Államokból Chiapasba utazott, hogy az 1994-es felkelés 30. évfordulóját ünnepelje.
Közel egy évvel azután, hogy a georgiai állami járőrök meggyilkolták Tortuguita barátunkat és elvtársunkat, emlékével a gondolatainkban érkeztünk a lancandoni dzsungelbe. Bár Tortot messze a dél-mexikói felhőerdőtől gyilkolták meg, a forradalom lehetőségeinek világában élt, amelyet a zapatisták segítettek megteremteni. Tortuguita gyakran beszélt a zapatistákról. Portréját a találkozó színpadának elején felállított emlékoltáron helyeztük el, a meggyilkolt zapatisták és más szabadságharcosok fotói mellett.
“Tort portréját a színpad elején álló emlékoltárra helyeztük.”
Bár nem mindegyikünk ismerte Tortot, az elmúlt években mindannyian részt vettünk az erdő védelméért folytatott harcban. Nem passzív megfigyelőként utaztunk Chiapasba, hanem aktív forradalmárokként, akik a zapatistákkal egy oldalon állnak a globális polgárháborúban, és a méltóságteljes kollektív élet védelmére törekszenek. Tudjuk, hogy ahhoz, hogy a forradalom lehetséges legyen, össze kell fűznünk a küzdelmeinket szerte Amerikában, felismerve egymást, mint akik ugyanannak a kapitalista hidrának a különböző fejei ellen harcolnak.
A Cop City megállítását célzó mozgalomban eljutottunk egy olyan pontra, ahol komoly elnyomással kell szembenéznünk: Tortuguita meggyilkolása, az elvtársak olyan vádakkal néznek szembe, amelyek évtizedes börtönbüntetést jelenthetnek, valamint az erdő mint élet-, gyülekezési és kísérletezési hely elvesztése. Mindezek hozzájárultak a stagnálás és a tájékozatlanság állapotához, és kihívások elé állítják azokat, akik arra törekszenek, hogy a mozgalom tömeges jelleget öltsön. A találkozón való részvétellel az volt a szándékunk, hogy megosszuk egymással küzdelmünk történeteit, és hogy levonjuk mindazokat a tanulságokat, amelyeket a zapatisták évtizedes és évszázados ellenállása alapján meg tudnak osztani velünk. Kíváncsiak voltunk a zapatisták közelmúltbeli közleményeire, amelyekben leírják a narkó okozta nehézségeket, és a bejelentésre az autonóm kormányzati struktúrájuk újbóli átalakításáról. A teljes pusztítással - vagyis “a nagy viharral”, ahogy ők nevezik - szemben nem adhatunk teret a lemodásnak.
Az elmúlt néhány évben a zapatista közösségek elkezdtek megküzdeni a kábítószer-kereskedelemmel, az erőszak új rendszerével Chiapas amúgy is vitatott területén. Ez szükségszerű újragondolásokhoz vezetett azzal kapcsolatban, hogy a zapatisták hogyan tudják fenntartani életmódjukat az állam és a gazdag földbirtokosok támadásaival szemben, akik mostanra szorosan összefonódtak a területért egymással versengő kartellekkel.
Sokan közülünk, akik az Egyesült Államokban élünk, ugyanezen erők által okozott válságok hatása alá kerültünk. Válság az USA határai mentén, amelyet egy olyan rendőrállam okoz, amelynek esze ágában sincs bármit is tenni annak érdekében, hogy csökkentse a drogkereskedelemből fakadó erőszakot, amelynek kialakulásához maga is hozzájárult. Ugyanakkor az Egyesült Államokban a kábítószer-fogyasztás kriminalizációjából is válság alakult ki, amely a túladagolások megnövekedett számával jár, amelyet tovább fokoz a nem biztonságos kínálat, a ciklikus és faji alapú bebörtönzés mellett. Egyesek ezt egy erőteljesen leegyszerűsített képletre redukálják, miszerint: a globális dél országainak kábítószeres erőszakját a globális észak országainak fogyasztási szokásai táplálják.
Azokhoz szólva, akiknek a kábítószer-erőszak fenyegetésével kell szembenézniük a területükön, fontosnak tartottuk, hogy egy alternatív keretet mutassunk, amely hangsúlyozza e válságok és a “válságkezeléssel” állítólagosan foglalkozó elnyomó erők összefüggő jellegét. Ha olyan internacionalizmus felé vezető utakat akarunk kovácsolni, amely képes összekapcsolni az egyre inkább militarizált határrendszereken átnyúló küzdelmeket, különösen fontos, hogy feltárjuk az egyedi helyzetünk közötti kapcsolatokat.
Egy hosszú és eseménydús utazás után San Cristobalból egy kombiban, amely során katonai támaszpontokon és a kartellek támadásaival küzdő városok csendes utcáin haladtunk át, üdvözlő transzparensek fogadtak minket a Dolores Hidalgo Caracolban. Dolores Hidalgo egy autonóm enklávé a zapatista területek szívében, egy nagy völgyben fekszik, amelyet lélegzetelállítóan szép hegyek és felhőerdők vesznek körül. Ez a völgy egy hacienda volt, amíg a zapatisták az 1994-es felkelés után újra nem osztották. A völgyben számos zapatista közösség található, amelyek mindegyike földparcellákkal rendelkezik, amelyeket közösen művelnek.
“Üdvözöljük Dolores Hidalgo Caracoljában.”
A zapatisták egy egész falut építettek az encuentro megrendezésére, idegenek és szomszédok ezreit fogadva. A központban egy hatalmas mezővel, ahol naponta színdarabok és előadások zajlottak. Amikor megérkeztünk, és kerestünk egy helyet, ahol felhúzhatjuk a hatalmas ponyvánkat, elhaladtunk az Oventik caracolból érkező zapatisták mellett, akik a haciendán töltött évszázados szolgaságot, a kényszermunka és a szexuális kizsákmányolás megaláztatásait játszották el. Az ilyen színdarabok a történetmesélés és a politikai részvétel egyik formájaként működnek a zapatisták számára, lehetővé téve közösségeik számára, hogy részt vegyenek a történetírásban és továbbadják a közös emlékezetet. Egy olyan országból érkezve, ahol a küzdelmek emléke alig egy generáción át tart, tanúi lehettünk a kollektív újramesélés ezen aktusainak. Ezeket a múlt emlékének és a lázadásokban rejlő tanulságoknak visszaszerzéséért folytatott küzdelem inspirálta, az azokkal való küzdelem, akik inkább a feledés homályába taszítanák azokat.
Sokféle előadás töltötte ki a napokat, mind a mezőn, mind akörül. A zene folyamatosan szólt, rövid megszakítással 4 és 6 óra között. Még ebben a csendben is hallani lehetett a mindennapi élet halk zümmögését: beszélgetést, gyereksírást, nevetést, állatok hangjait.
A központi mezőt több ezer kerékpár vette körül, amelyeket az EZLN harcosai gondosan karbantartottak, lefedtek és őriztek. Nem lehetett a kerékpárokhoz néhány méteren belülre kerülni anélkül, hogy ne szólították volna fel az embert, hogy hátráljon vissza. Hogy miért volt ott ennyi kerékpár, és mit akarnak velük csinálni, az rejtély maradt számunkra. Még az EZLN őrei is tanácstalannak tűntek a kerékpárok célját illetően. Vajon a hiperlokalizmusra való fokozódó összpontosításuk demonstrációja voltak? Egy feminista gyakorlat? Egy környezetvédő gesztus? Egy egész közleményt szenteltek az új kerékpárflottájukról készült videónak, hogy te is elgondolkodhass róla.
A kerékpárokon túl, a helyszín szélein, olyan helyek voltak, ahol lehetett enni, orvosi ellátásban részesülni, aludni, ruhát mosni, zuhanyozni és még minden mást.
Sok kis világ volt az encuentro világán belül. A zapatisták által működtetett, látogatóknak fenntartott étterem, ahol az emberek mindenhonnan több mint egy órát álltak sorba, hogy rendeljenek a nagy étlapról, amely szinte mindig egyetlen tételre korlátozódott; a cocina para visitantes világa, egy szabad konyha, ahol nem volt sorban állás; a világ, amit a nagy ponyva alatt teremtettünk, ahol húszan aludtunk a kemény és ferde földön, egymásra csúszva, késő éjszakáig ébren maradva a forradalomról beszélgetve és az Egyesült Államokban kialakult helyzetünket megvitatva, miközben az EZLN harcosai csendben, sorban vonultak el mellettünk, babbal a tálaikban és csésze kávéval a fenti dombon lévő táborukba; a játék világa, ahol jatszottunk mi és a gyerekek , sőt még a kutyák is. A találkozás világa, amit egy német csoporttal osztottunk meg, akik megkértek minket, hogy szerepeljünk egy fotón egy transzparenssel, amelyen az állt, hogy “Szabadságot a illegálisoknak és a menekülőknek”, szolidaritást vállalva antifasiszták egy csoportjával, akik nemrég a illegalitásba vonultak, hogy elkerüljék az ellenük egy budapesti fasiszta gyűlés után felhozott vádakat. A velük folytatott beszélgetéseink rávilágítottak az atlantai RICO-vádak és a 129. paragrafus közötti párhuzamra, amely egy hasonló törvény, amelyet Németországban egyre gyakrabban alkalmaznak a politikai szervezkedések bűnszövetségként való üldözésére.
Mindezek a világok egy robusztus ökoszisztémában, a közös élet és a közös föld alapján - ami a zapatizmus meghatározó eleme - együtt, közösen ragyogtak. Valóban, ha volt egy szó, amelyet újra és újra ismételgettek, az a közös volt. A zapatisták a köz(ös)területeket a lázadás helyszíneiként értelmezik. A forradalom alapját a közösnek kell képeznie - az élet (közös) megosztása azt jelenti, hogy együtt lázadunk, és a közös munka megosztása azt jelenti, hogy elutasítjuk az elidegenedést és a birodalom ( az állam- a ford.) életre gyakorolt elszigetelő hatását. A köz(ös)tuljadon a kapitalizmus megszakítását jelenti. A lázadás helyszíneként szemben áll a tőke áramlásával. Amennyiben ma maga az idő is a tőkeáramlás függvényévé vált, a közösen tulajdonolt dolgok lelassítják az időt. Ahol az idő lassabb, ott a figyelmet fordíthatunk a szándékra - nevetésben és örömben, felfedezésben és halálban, játékban és előadásban.
Számunkra, látogatók számára ez a szándékos, közösségi cselekvés mindenütt nyilvánvaló volt: a helyszín infrastruktúrája és elrendezése, a hétköznapi feladatok elvégzésének módja, egy piñata széttörése. Gyerekek hada alkotott nagy kört a piñata körül, amelyet amerikai zászlós sapkával, félelmetes szemekkel és monopóliumszellemmel díszített jenki szörnyetegként díszítettek fel. A ceremóniamester hagyta, hogy a gyerekek felváltva hintázzanak, miközben a piñata fel-le pattogott. Végül felpattant - de meglepetésünkre nem esett ki belőle cukorka. Mi, amerikaiak hozzászoktunk az édességek özönéhez és a mohó versenyfutáshoz, hogy megszerezzük, amit csak lehet - “jobb, ha gyorsak vagyunk, különben elfogy”. Ehelyett mi a verseny ellenkezőjét láttuk, amely a hiány hamis hiányérzetben és a felgyorsult időbeliségben gyökerezik. Miután a piñata széttört, a gyerekek mindannyian egyenlően kaptak cukorkát; mindenkinek jutott belőle, és a gyerekek ezt meg is értették.
Ez a pillanat megmutatta, hogy minden rituálé magában rejti a világ megváltoztatásának lehetőségét. A találkozón úgy éreztük, mintha minden cselekedet a történelmi tudat, mint az élet rugalmas kibontakozása, fejlesztésére irányulna. Ezt a tudatosságot és szándékosságot a “közös” teszi szükségessé, és ezekre a “közösnek” is szüksége van, . Az emberek és a föld egymástól elidegenedett ellenfelekké váltak. A közös javak a kettő kölcsönös felszabadulásban való újraegyesítését jelentik.
A rossz kormány által fenntartott világokban a gyerekek az iskolába kerülnek, távol a komoly felnőttektől, akik saját kizsákmányolásuk részleteire koncentrálnak. Az időseket idősekkel zárják össze, vagy gyakran hajléktalanokká válnak, és belehalnak a mély elszigeteltsébe , magukkal víve az emlékezetet és a potenciális bölcsességet. Ez megnehezíti a kollektív tudat szándékos formálását olyan törekvések mentén, amelyeket egy mélyen a múltba és a jövőbe nyúló időkeret határoz meg. Hasonlóképpen, amikor a gyerekek nem tudnak részt venni az emlékezetformálásban, könnyen megfeledkeznek a fantáziáról és a lehetőségekről. A történelem és az emlékezet megalkotásának folyamatai összefonódnak.
A zapatista területen a fiatalok és az idősek nincsenek kizárva a társadalmi életből. Egy egészséges erdőben egyaránt megtalálhatóak az idős fák és a csemeték, amelyek gyakran korhadó rönkökből nőnek ki a micéliumos rokonaikkal együtt. Ebben a tekintetben a Dolores Hidalgo Caracol olyan volt, mint egy egészséges erdő, kreatív és élő.
Látogatóként kölcsön vettünk néhányat a zapatista gyerekek által velünk megosztott fantáziadús gyakorlatokból, és saját színdarabot adtunk elő. A zapatisták mindig is használták az internacionalista keretezést. Eljátszották nekünk a harcuk történetét, mert azt akarták, hogy megismerjük azt, de egyben felhívtak minden látogatót arra, hogy osszuk meg egymással saját módszereinket, hogy tanulhassunk egymástól. Úgy döntöttünk, hogy a mi küzdelmünket ugyanazzal a kommunikációs módszerrel meséljük el, amelyet ők használtak arra, hogy megosszák velünk a küzdelmeiket. Ez azt jelentette, hogy kiléptünk a komfortzónánkból. Kihívást jelentett számunkra, hogy egy nagy csopornak szóló előadást építsünk fel.
A darab megírása során újra felfedeztük, hogy milyen könnyű és spontán is lehet az együttműködés és a művészi alkotás. Nem kell profi drámaírónak, rendezőnek vagy színésznek lenni ahhoz, hogy színdarabot hozzunk létre. Bárki képes rá, ha megőrzi a gyermeki játékosságot, és a történet legfontosabb elemeire koncentrál. Eleinte, amikor ötleteltünk, a harc minden részletét bele akartuk foglalni: a támadási idő spirálozását a hetekig tartó akciókkal, a stratégiát, ahogy célba vettük az erdőírtással megbízott vállalkozókat, és nyomásgyakorlásának mindenféle módját az emberekre, beleértve az különböző helyszineken tartott demonstrációkat, a betelefonálós kampányokat és a szabotázst.
De végül néhány kulcspontra egyszerűsítettük a narratívánkat: harcoltunk a rendőrséggel és tiltakoztunk a fekete életekért, aztán közösségként éltünk az erdőben, hogy megvédjük azt a pusztulástól, aztán a rendőrség rajtunk ütött, kirángatott egy erdővédőt a faházából és meggyilkolta, Ő volt Tortuguita. Az előadásunk ezen pontján felemeltük Tortuguita testét, ami az Ő szellemiségének továbbvitelét jelképezte, aki velünk együtt halad további az úton. Fekete pólóba bújtatott, ágakat cipelő testünkből lettek a fák, az állatok, az erdő védelmezői, az elesett bajtársunk, és végül a tűz, amely 2023. március 5-én felgyújtotta a Cop City kezdeteit. A történelem élő emlékezete lettünk, elbeszélt történet a tudományoskodással szemben. Szindarabunk úgy ért véget, hogy mind összekulcsolt karral, szűk körben, kifelé fordulva mutatuk meg szolidaritásunkat az elnyomással szemben. Ahogy lassan kifelé és szétváltunk, intettünk a közönségnek, hogy csatlakozzon hozzánk, miközben narrátorunk azzal zárta: “Ez nem a történetünk vége. A mozgalom tovább él.”
Két nappal azelőtt, hogy előadtuk volna a darabunkat, a Dolores Hidalgóban összegyűlt több ezer zapatistával és másokkal együtt ünnepeltük az újévet és a zapatista felkelés 30. évfordulóját. Szilveszter napján éjfél előtt nem sokkal, több mint ezer EZLN harcos vonult fel katonai egyenruhában, és a Los Ángeles Azules Como Te Voy a Olvidar című dalának ütemére tapsoltak. Ezúttal nem fegyverekkel, hanem botokkal vonultak. Több ezer néző figyelte őket. A legtöbben órákat utaztak, hogy ott lehessenek; sokan közülük telefonjaikkal rögzítették a történéseket.
A bemutatójuk komoly volt, mégis játékos, amiről a zapatisták az évek során ismertté váltak. Az EZLN női tagjai vonultak be először, majd a férfiak követték őket, szembefordulva velük. Aztán a női harcosok az alakzatból kitörve ugrálós táncba kezdtek, karjukkal hívogatóan integetve, spirális vonalban körbe-körbe járva a nyílt mezőt. Az előadás azzal ért véget, hogy a férfiak egyszerre mozdultak kifelé, összekulcsolva a karjukat, hogy az egész tömeget körülvevő kerületet alkossanak.
“A nők lázadó méltósággal-EZLN”.
Önmagában ez a felvonulás nem mutatott katonai erőt. Inkább a zapatisták folyamatos szerveződési képességét ábrázolta.
Ahogy a zapatisták nem túl katonai alakzatban haladtak előre, elgondolkodtunk a mondásukon: lento pero avanzo. Paso a paso, lépésről lépésre, lassan, de haladva, hogy még tíz, húsz, harminc, ötven évig folytathassuk a harcunkat.
Lento pero avanzo. Lassan, de haladunk előre.
Néhányan közülünk több kérdéssel, mint válasszal hagytuk el a Lancandon dzsungelt. Azonban azzal a hittel távoztunk, hogy segítettünk szorosabb kapcsolatokat kialakítani a zapatistákkal és másokkal szerte a világon. Azoknak a barátoknak, akiknek volt idejük maradni, a találkozót követő napokban még bensőségesebb beszélgetésekre lesz lehetőségük.
A zapatisták a földhöz, élelemhez, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz és igazságszolgáltatási rendszerhez való hozzáférést tudnak felajánlani, mint a közös életben való részvétel közvetlen egzisztenciális előnyeit. Ezzel az ajánlattal toboroznak. Megélhetés, oktatás, a kollektív emlékezet folytonossága, méltóságteljes és közösségi élet.
Ez bennünket is gondolkodásra késztetett: Mit tudunk mi nyújtani? Barátságot, kulturális eseményeket, kalandot, közös célt? Ha a harc csak arra képes, hogy ideiglenesen ellensúlyozza magányunkat és elidegenedésünket, nem biztos, hogy elegendő a fenntartásához. Ha csak ennyit tudunk nyújtani, akkor csak más szubkultúrákkal versenyzünk, hogy eljátsszuk ugyanazt a szerepet. Másrészt olyan időket élünk, amikor a lakhatás, az élelem és az egészségügyi ellátás megszerzése ismét valódi küzdelemmé válik sok Amerikában élő számára. Talán e szükségletek némelyikének elérhetővé tétele fontos eleme volt annak, amit a weelaunee-i erdőfoglalás nyújtott. Bár vannak stratégiai hátrányai annak, ha olyan területet kell megtartanunk, ami minden oldalról támadható, és rossz esetben ezek a megszállások akadályozhatják a mozgalom kiszélesedését egy adott területen túlra, de az erdő mint köz(ös) tulajdon elvesztése azzal a feladattal ajándékoz meg minket, hogy akkor egy másik helyen hozzunk létre ezt a köz(ös)területet. A kérdés az, hogyan.
A “hogyan” szükségszerűen kusza, bonyolult és ellentmondásos lesz. Ez a harc természete, a különböző irányokba ható és húzó erők mezején való működésé. A zapatista területek harcban álló területek; nem mentesülnek a piac befolyásától. A zapatisták autót vezetnek, Coca-Colát isznak, út menti boltokat üzemeltetnek, okostelefonokat és közösségi médiát használnak; gyanítjuk, hogy van a Facebooknak egy olyan sarka, ahol hosszú kommenteket lehet találni a Tsetalban az internacionalistákkal táncoló fiatal EZLN-es férfiakról készült videók alatt. Az autonómia nem tisztaság kérdése; ez egy folyamatos gyakorlat. Azt jelenti, hogy szakítunk a tőkével, és mostantól közös sorsunk kollektív alakítóivá válunk.
A zapatisták negyven évvel ezelőtt titokban kezdték el ezt a folyamatot, évtizedes tudatosságnövelő és kulturális gyakorlatokra támaszkodva, amelyek teljesen meghaladták a kapitalista rendszereket. Néha ezek a elszakadások nem tűnnek teljesnek. A zapatista hálózat nem szakadt el teljesen a kapitalista hálózatoktól és ellátási láncoktól; felszabadított területek, kollektív projektek, támogató bázisok, valamint információ-, ember- és anyagáramlások közös összesége. A konstelláció minden eleme különböző mértékben kapcsolódik a kapitalizmushoz, mégis a küzdelem részét képezik. A felszabadított közösségi földek, az egészségügyi klinikák, a San Cris-i zapatista boltok, amelyekben zapatista termékek kaphatók, a támogató bázisok által működtetett pizzériák, mozik és bárok mind-mind részei annak a konstellációnak, amely a harcban álló közösséget jelenti. Ez a harc valósága ma, egy olyan világban, amelyben a kapitalista viszonyok a bolygó minden részét gyarmatosították.
Mivel a harc dinamikus, és a terep, amelyen küzdünk, az ellenségeink stratégiáinak, valamint sikereinknek és kudarcainknak megfelelően változik, minden hosszútávú küzdelemnek képesnek kell lennie arra, hogy atformálódjon. Folyékonynak, változékonynak, rugalmasnak, modulárisnak és nem dogmatikusnak kell lennie. Ez volt a zapatista életért folytatott harc egyik leginspirálóbb eleme: a folyamatos képességük, hogy újra feltalálják a harcukat. Ez nem azt jelenti, hogy nem hajlandóak megvalósítható konkrét célokat kitűzni, és azt sem, hogy sikeresnek nyilvánítanak egy erőfeszítést, ha az nem éri el a céljait. A stratégiáknak viszont igazolhatónak kell lenniük. Ez azt jelenti, hogy rugalmasnak kell lenni, folyamatosan arról kell gondolkodni , hogyan tudunk egy-egy helyzetet a mozgalom javára fordítani, még akkor is, ha az eredeti célunk tekintetében kudarcot jelent.
A találkozó során beszélgetésbe elegyedtünk egy idősebb, valószínűleg hetvenes éveiben járó zapatista férfival. Elmondta, hogy a titkos tevékenység napjai óta részt vesz a szervezet munkájában. Megkérdeztük tőle, hogyan keveredett bele. “Akkoriban csak házról házra jártak, egyenként” - mondta. Valaki odament az ajtajához, és megkérdezte, hogy akar-e csatlakozni a szervezethez, és ő beleegyezett. Elmondta, hogy van egy felesége és hat gyermeke, akik közül egyikük sem akart zapatista lenni. A családja többi tagja partidista - a mexikói választási rendszerben a politikai pártokra szavaznak és támogatják őket. Az ő döntése, hogy csatlakozott a harchoz, továbbra is vitás kérdés a családjában. Elmondta nekünk, hogy ez a fajta megosztottság gyakori a zapatista családokban. Megkérdeztük tőle, hogy mindazok után, amin keresztülment, elégedett-e a zapatisták mai helyzetével. “Nagyon szomorú vagyok” - válaszolta. Elmagyarázta, hogy számára a rejtőzködés napjai máig nem értek véget - hogy még mindig nem mehet be a városba, mert ismert zapatista szervező, hogy még mindig rejtőzködőként (clandestine) tekint magára.
Ez csupán egy beszélgetés volt, de rávilágít valamire, amit sok nemzetközi nem vesz észre: sokuk ( a zapatisták) számára az 1994-es felkelés törekvései sokkal nagyobbak voltak, mint amivé a zapatizmus mára vált. Moises Subcomandante újévi beszédében ezt visszhangozta: “Ma ugyanannyira egyedül vagyunk, mint harminc évvel ezelőtt”. Amikor a zapatisták 1994-ben fellázadtak, arra kértek másokat, hogy szerveződjenek és lázadjanak fel velük együtt, de senki sem tette meg. Bár az elkövetkező években mind országos, mind nemzetközi szinten sok támogatást és szolidaritást kaptak, senki sem fogott velük együtt fegyvert a kapitalizmus megdöntésére. Következésképpen a lehető legtöbbet tették abból a helyzetből, amelyben találták magukat.
Sok szempontból éppen ez a helyzet vezetett az autonóm szerveződés új és kreatív formáihoz, amelyek ma is sok nemzetközi embert inspirálnak. Példát szolgáltatva nekik arra, hogy mit jelent a stratégiai és dinamikus gondolkodás, a változó körülményekhez való alkalmazkodás anélkül, hogy szem elől tévesztenénk céljainkat vagy félretennénk meggyőződésünket. Elgondolkodtathat minket azon is, hogyan alakulhattak volna a dolgok, ha más emberek is felkelnek velük együtt, és milyen reményeket és törekvéseket nem valósíthattak meg azok, akik harcoltak és meghaltak a forradalmukért. (A zapatista szervezkedésről és a felkelés előtti törekvésekről további olvasmányként ajánljuk John Womack Lázadás Chiapasban című könyvét.)
A megpróbáltatásokon és szenvedésen keresztül, a harc változó terepén a zapatisták viszonylag egyszerű eszközökkel továbbra is új résztvevőket nyernek meg. Valódi alternatívát kínálnak a fennálló kapitalista és állami rendszerrel szemben. Földet és egészséget kínálnak az embereknek, egy méltóságteljes élet alapjait. A földkérdés mindig a zapatista harc középpontjában állt. Az 1994-es felkelés során nagy földterületeket szereztek vissza, amelyek termékeny talajt biztosítottak a mezőgazdasági termeléshez.
Emellett a zapatisták közösségi szervezeti formát kínálnak a földek kezelésére, és hivatalos eljárásokat a földviták rendezésére, továbbá autonóm egészségügyi klinikákat is működtetnek minden egyes caracole-jukban. Ezek a klinikák gyakran a legközelebbi egészségügyi ellátóhelyet jelentik a vidéki területeken a zapatisták és a nem zapatisták számára egyaránt. Ez az ellátás ingyenes, eltekintve a felírt gyógyszerek költségétől, amelyeket önköltségi áron adnak el. Ez azt jelenti, hogy különösen a vidéki emberek számára a zapatista autonóm egészségügyi klinikák gyakran a legolcsóbb elérhető lehetőséget nyújtják.
Azzal vonzanak tehát új embereket a soraikba, hogy alternatívát kínálnak a kapitalizmus által nyújtott élethez képest. Ez arra késztet bennünket, hogy mi is feltegyük magunknak a kérdést: mit tudunk felkínálni az embereknek? Hogyan tudunk életképes alternatívát nyújtani a kapitalista rendszer által kínált életmóddal szemben?
Javasoljuk, hogy olvassák el a zapatista kommünikék legújabb sorozatának egészét, amelyek mindegyike itt található. A zapatista lázadásról szóló alapvető alapművet itt olvashatod el.
